Ez a reggel már Frankfurtból hazafelé ért. Frankfurtig teljesen tele volt a jumbo. Sose fogom megérteni, hogy 385 tonna hogyan tud a levegőbe emelkedni egyszerre. Aludni nem nagyon tudtam, de amúgy is gondoltam, hogy majd otthon alszok eleget. Útközben volt időm számolgatni. Például, az a bizonyos kókuszos-banános édesség, amit nagy nehezen megtaláltam Saigonban, és kevesebb mint 1 Euro-ért vettem is belőle 40 dekát, most 12 Euro-ért utazik haza. Ha meg úgy nézzük, hogy legalább 50 különböző ruhadarabot hozok haza, azok darabonként majdnem 5 euróért utaznak a Lufthansa-val. Jerry barátom a United Airlines-on tegnapelőtt 52 kiló túlsúlyért fizetett 150 dollárt. Száradjon el a feneke, annak, aki egy Lufthansa gép ülésérere leteszi.

Természetesen már a repülőn voltam, amikor rájöttem a megoldásra. Száz Euroért átrakták volna a repülőjegyemet másnapra. 30 dollár lett volna a szálloda és 30 dollárért biztos elhozott volna 20 kiló ruhát a posta egy hónap alatt. Az egészben az bosszant, hogy direkt elmentem még a postára utolsó nap, hogy megnézzem, hogyan működik a csomag feladás. Adnak dobozt, a nyomtatvány angolul van és senki nem áll sorban. No, majd legközelebb.

Mindez azonban nem tudja beárnyékolni életem utazását. Szinte minden rekor megdőlt. Sose voltam még ilyen sokáig távol a családomtól. Az eddigi rekord 1986. december 28.-tól 1987. február 2.-áig tartott, amikor Cegléden voltam benntlakásos géptávíró iskolában, és nem engedtek haza. Az 35 nap volt, de közben a szüleim minden hétvégén meglátogattak. Akkor még nem volt Internet, nem volt mobil telefon, nem toltak egy autót a vállalatnál a fenekem alá és autostoppal jártam haza. Még blogot sem írtam akkoriban.

Néhány furcsaságot már sikerült megfigyelnem hazafelé. Az emberek villával esznek. Ez teljesen érthetetlen szokás számomra. Aztán autóval járnak. Mindenki mereszti a fenekét egy autóban, ahelyett, hogy ugyanazon a területen tíz motoron húsz ember utazna. A vacsorához nem adnak tavaszi tekercset. Az emberek egy megbeszélésen ülnek, ahol megtárgyalják, hogy mit kéne eladni, ahelyett, hogy gyorsan eladnák és mennének a dolgukra. Egy óra múlva én is egy ilyen megbeszélésen leszek. Azt hiszem, hogy kedves főnök nevű kommentezőnknek, aki a taktikai különdíjat is megnyerte, lesz egy pár nehéz pillanata, amíg el kell majd magyaráznia nekem, hogy a negyedéves target miért fontos. Sebaj, a különdíjért meg kell dolgoznia.

Jó hír viszont, hogy a kulcsom nyitotta a lakásunkat. Tehát nem cserélte le a zárat az utódom. És talán a kék céghez a belépő kártyám is működni fog.

Reggel beszéltem a családdal telefonon. Megigértem a gyerekeknek, hogy én megyek értük az iskolába. Németországból már normális áron lehet telefonálni. Lehet, hogy utólag a Lufthansa majd még kiküld egy 300 Euro-s számlát, az utazási szabályzat másolatával, amiben kis betüvel szerepel, hogy ennyit kell fizetni, ha valakinek nehéz a bőröndje és az ő repülőterükről telefonál. Csak emlékeimben élő csodák voltak itthon a hűtőszekrényben. Volt például egy piros gömbölyű gyümölcs. Kicsit savanykás az íze, de nagyon finom. Talán almának nevezik errefelé. Volt sajt, tej, kefír, rakott krumpli meg húsleves. Csak rántott csirke nem volt. Lehet, hogy betiltották. Meg 10 megabites internetelérés is volt, igaz az nem a hűtőszekrényben, hanem mindenhol. Ezeket bevezethetnék Ázsiában is.

Bár sokat dolgoztam ezzel a bloggal, még többet kéne dolgozni, ahhoz, hogy kiadható állapotú legyen. Először is le kell cserélni az összes nevet. Aztán a kommenteket és a válaszokat át kell írni bejegyzésekké, mert egy könyvbe nem illenek ebben a formában. Aztán meg kell szabadítani az írást a személyes megjegyzésektől, mert azokat egy szűk körön kívül senki nem értené. Kicsit fel kéne turbózni a Danang-i napokat további történetekkel, további érdekes emberekkel. Van még sok történetem, ami nem került eddig be. Egyrészt az én időm volt kevés hozzá, másrészt a kedves olvasót sem akartam untatni. És végül az egészet át kéne írni magyarra. Szerkesztő, korrektor meg minden. Ezután lehetne kiadót keresni. Szerintem nem reális, de ha valakinek van ötlete, hogy hogyan kéne kezdeni, azt szivesen meghallgatom.

Lehet, hogy ez lesz az utolsó bejegyzés. A fejemben van még, hogy filozofálnék egyet, illetve írnék, egy bejegyzést a hasznos tudnivalókról azoknak, akik Vietnámba készülnek De lehet, hogy erre már lusta leszek.

Ha valaki elég kék és szeretne ilyen utazásra menni, akkor legközelebb februárban lehet jelentkezni. Én jelentkezni fogok. Most aztán már a teljes esélytelenség nyugalmával.

Addig is mindenkinek köszönöm, aki a majdnem 6 hét alatt nyomon követte az eseményeket, vagy csak bele olvasgatott. És azoknak, akik lehetővé tették, hogy elmenjek külön is köszönöm, bár a legtöbbjüknek igyekszem majd személyesen is megköszönni. Ha valaki kimarad véletlenül, az ne sértődjön meg.

Viszlát, Vietnám! 

Már a repülőtéren vagyok. Mindjárt indulunk hazafelé. Ma egésznap vásároltam, hogy estére megbánjam az egészet. Rohadjon meg a Lufthansa úgy ahogy van. De ne szaladjunk ennyire előre...

Levon-ék még mindig itt voltak a szállodában. Annyira elfoglaltak voltak, hogy nem tudtak elköszönni sem. Csak a taxiból hívtak fel. Hiába, a fiatalok már csak ilyenek.

Vietnámban a vásárlás elég lassú folyamat. Általában a 60 százalékát lehet lealkudni az eredeti árat. Piacokon kicsit többet, üzletekben kicsit kevesebbet. Minden forgatókönyv szerint megy. Mond egy számot, én elájulok. Mond egy 20 ezerrel kisebbet. Erre én elmegyek, ő utánam jön. Elmagyarázom, hogy nagyon jó vevő vagyok, és, ha jó árat ad, akkor sok mindent veszek. Erre megkérdezi, hogy mennyit adnék. Mondom, hogy azt nem tudom, mert nem tudom mennyi az igazi ára. Erre megmondja az utolsó árat még egyszer. Aztán én mondom, hogy kicsit kevesebbért vennék belőle, ha kettőt ad. Azt nem lehet, erre megint elmegyek. És így tovább. Végül mindenben meg tudtunk egyezni és szerintem mindenen kerestek.

Mindenki kap ajándékot. Trallala mint győztes 3 dimenziósat, mindenki más egy- vagy két dimenziósat.

Miután ezt a sok nehéz dolgot megvettem, elmentem a Lemongrass étterembe egy utolsót vacsorázni. Aki nem emlékszik rá az első napokból, annak ismétlésként csak annyit, hogy ez a legjobb.

Összesen egy igen jelentős összeget sikerült a városba hagynom. És bebizonyosodott, hogy nincs az a bőrönd, amibe nem férne be még két póló.

A repülőtéren kiderült, hogy kilónként 30 Eurót kell fizetni. 16 kiló túlsúlyom volt. Egy óra alatt le tudtam alkudni 8 kilora, de már az összes biztonsági ember ott állt körülöttem. Összesen a repülőjegy árának a felét kérték el. És a bőröndömben volt az az undorító márványtányér, amit a szervezőktől kaptunk. De nem volt erőm a repülőtéren szétszedni az egészet. Szóval szerény 65 ezer forintért sikerült feladnom. Ez egyébként kevesebb, mint egy méretre készített öltöny ára otthon. Tehát, ha pozitívan akarom nézni, akkor még jól is jártam. Legközelebb kipróbálom a postát, ahogy hongjuli javasolta.

Na megyek, sziasztok, viszlát otthon. 

Elég sűrű volt az utolsó időszak, ezért sok kommentre nem tudtam reagálni. Most bepótolok egy párat.

A pólóim
Akinek nem tetszik, ne nézze. Csak azért fényképezkedtem mindig ugyanabban a pólóban, hogy eltereljem a figyelmet a szandálomról. Azt nem lehet kimosatni.

kép=JPEG
Ez a bejegyzés különdíjat ért, de nem tudom mit jelent. A rízspapír képet értem, de azt meg nem biztos, hogy teljesíteni tudom. Egy nagy gurigába csomagolják, ami nem fér el.

Nem kelt fel a nap
A hibát elhárította a nemmukodik. Most már felkel.

Canon forever
A valóság az, hogy az új fényképezőgépek többsége már Nikon. Csak sokan beragadtak a Canon zsákutcájába és emiatt nem tudnak váltani. Szóval mi fogunk győzni, csak idő kell hozzá. Abban azonban egyetértünk, hogy erősen megérett az idő egy új fényképezőgép vásárlására. Pontosabban kettőt kell venni, mert kell egy zsebre rakható is.

Ha a naplementét és a következő napfelkeltét is megnéztem, akkor mikor aludtam?
Ez egy különösen csavaros észjárásra valló megjegyzés. És ha valaki tovább gondolja, akkor azon is elgondolkozhat, hogy a kettő között képek és szöveg is került fel erre blogra. Aludni pedig otthon fogok. Minden este a hiradó kezdete után 5 perccel fogok elaludni a fotelben és reggel fél nyolckor felébredni. Hétvégeken pedig délután egytől ötig is aludni fogok.

Fel lehet-e menni az úszó piacon a hajókra?
Fel lehet, de nem szokás. Odaáll a vásárló a hajóval az eladó mellé. Megmutatják, megbeszélik, átpakolják.

Hogyan mosogatnak a Mekong mellett élők?
Természetesen a Mekongban, amit sok más, a létfenntartáshoz szükséges célra is használnak.

Veszek-e az utcán gyümölcsöt?
Nem, csak banánt. Ez talán az egyetlen szabály, amit betartottam.

Szép állat a krokodil.
Lehet, hogy egy költő ezt gondolja, de szerintem inkább csúnya. Esetleg költői a szépsége.

Hol jutottam Internethez a Mekong deltában?
Internet mindenhol van. Általában fél dollár óránként. Legtöbb helyen ADSL kapcsolat van. Tipikusan 30-40 gép lóg egy 512 kbites vonalon.

Hozok-e kókuszos banános cukrot?
Valószínüleg nem, mert Saigonban nem láttam, a Mekong deltából meg nem cipeltem. Ha látok, akkor hozok.

Megcsináltam-e a Lonely Planet címoldalán lévő képet?
Sajnos nem. A mi vonatunk végig egyenesen ment.

Segít-e ha az ember vegetáriánus, amikor feltálalják a sült madárfiókákat?
Sajnos nem segít. Akkor is ott lesz az asztalon és akkor is úgy kezdik, hogy kis cuppantással bekapják a fejét. Egyébként vegetáriánusoknak nem igazán ajánlanám ezt az országot. Inkább menjenek Indiába. Ott még szép selyem szárit is lehet kapni jó áron.

Miért nem kaptak minden frissítésről értesítést, akik ezt kérték?
Csak a saját gépemen volt meg a lista az érdeklődőkről. Amikor nem a saját gépemet használtam, akkor nem tudtam értesítést köldeni. 

Hol csaltam el egy napot?
Valójában csak 39 napot voltam itt. Egyet elcsaltam. Ha valaki észre vette volna, és megírta volna egy kommentben, akkor különdíjat kapott volna. De most már késő.

Volt-e valami rossz?
Igen, amikor pár perccel ezelőtt az előző bekezdés címébe a 40-es számot kellett írnom.

Íme a verseny végeredménye. A háromnál kevesebb kommentet tevők nem szerepelnek. Aki úgy gondolja, hogy valamit elszámoltam, az Ho bácsikám sarki szobornál tehet panaszt levelezőlapon, 100 ezer dong illeték megfizetése után.  

trallala      23
hogjuli      20
gorcsev    20
mari         13
nsepp       12
Tinta        10
Nor_Bee    8
főnök        8
anlaci        6
radovera    5
zsó           4
andris        3
ics            3
Szilu         3
Bal98        3
Mónika      3

Mint látjuk az első három helyezett elég egyértelmű. Ők ajándékot fognak kapni. Ezen kívül lesz egy taktikai különdíj, egy különdíj a legrövidebb kommentet írónak és egy különdíj a legfiatalabb kommentezőnek. És persze sok-sok különdíj annak, aki vigyázott a legfiatalabb kommentezőre és a testvérére, amíg én itt voltam.

Visszafelé két forgalmas autópálya találkozásánál defektet kaptunk. A Benzinkútnál Johnnie Walker-es üvegben árulják a benzint. Gondolom azoknak szól, akinek elromlott a tuk-tuk-ja: "Keep walking!", írja minden üvegen.

A mozgalmas csomópontról video is készült

Dél körül értünk vissza a szállodánkhoz, ahová megérkeztek Saigonból a barátaink is. Sokáig nem értettük meg egymást a recepcióssal, mert mi kérdeztük, hogy megjött-e a három barátunk (Levon, Marc és Patricia), ők meg mindig válaszolták, hogy nem, de két ember jött és már bementek a városba. Természetesen a harmadik annyira szerelmes, hogy nem tudott elszakadni Saigontól.

Szomorúan vettük tudomásul, hogy nem találkoztunk velük. A kerékcsere miatt értünk később haza. Elindultunk a városba ebédelni, ahol természetesen abban az étteremben ültek, ahol mi is ettünk első este. Egy újabb adalék a Kicsi a világ c. meséhez.

Megbeszéltük, hogy hol fogunk találkozni este a búcsu vacsorára. Felfedezni nem tudtunk együtt menni, mert ők még nem látták azokat a nevezetességeket, amiket mi már láttunk.

Egy újabb tuk-tuk-ot béreltünk, amivel a kissé messzebbi Preah Khan templomhoz mentünk. Ez a hely is kiesik a Japán turisták egynapos látogatásából. Ők reggel érkeznek, autóbuszból figyelik meg Angkor-t, egy fél órára bemehetnek Angkor Wat-ba és egy másik fél órára Bayon-ba. Jellemzően egy hetes ázsiai körúton vesznek részt, ami érinti Tajföldet, Malajziát, Szingapurt, Kambodzsát, Laoszt és Kínát. Ezeket az országokat éppen frankón ki lehet pipálni egy hét alatt.

Preah Khan-ban nagyon kevesen vannak kellemesen bóklászhat a magányra vágyó. Jórészt az eredeti állapotban vannak még a romok.

Joy ma bemutatta, hogy hogyan nem szabad alkudni. A délelőtti tuk-tukot fél óra alatt alkudta le 25-ről 13-ra. De már két perc után 15-ön voltak. Ennek az lett az eredménye, hogy a tuk-tuk-os utálta az egészet. Ráadásul még defektet is kapott. Aztán egy órát alkudozott a hajóra. Itt 50-ről 30-ra sikerült, de már az első percben 40-en tartottunk. Másfél értékes órát vesztettünk 12 dollárért, azaz fejenként 6-ért. És senki sem örült a végén. Ezért a délutáni tuk-tuk-ra én alkudtam. 15-ről 9-re egy perc alatt. És óriási lelkesedéssel vitt minket körbe. A tuk-tuk-ja is kényelmesebb volt, meg a kedvem is jobb. Amikor a végén 9 helyett tizet kapott, akkor még jobban örült. Szerintem sose szabad a legvégsőkig alkudozni, mert abból mindenki vesztesen jön ki. Olyan árban kell megegyezni, ami nekem elfogadható és ő is örül neki.

Visszafelé még megálltunk egy búcsu fényképre Bayon-nál, annál a helynél, ahol a mosolygós torony előtt a fénykép is készült rólam. Ez a fénykép nem azért készült, mert olyan hülye vagyok, mit azok a turisták, akik a Mona Liza előtt fényképeztetik magukat, hanem azért, hogy a figyelmes kommentezők megszámolhassák, hogy hány pólót érdemes hozni Ázsiába. Aki ide készül, az vegyen egy kis hátizsákot (45 literest, de inkább 30+15-öst). És addig csomagoljon, amíg abba bele nem fér a motyója. Ha nem fér bele, akkor valamit fölöslegesen tett be. Itt pedig vehet egy eredeti The North Face kézitáskát 5 dollárért, amibe azt teszi majd, amit itt vásárolt.

Nagyon kell vigyázni az úton, hogy egy elefánt ne szaladjon át előttünk.

Angkor Watnál is megálltunk egy búcsu pillantásra. Nem voltunk egyedül.

Angkor környékén az elmúlt három évben a földből nőtek ki a luxusszállodák. Minden új, rendezett, szervezett. Öt év múlva olyan lesz mint Disneyland. Minél előbb gyertek megnézni, ha nem akartok rózsaszín műanyag makettek között hullámvasútazni.

A belépő napi 20 dollár. Ebből 3,4-et kap a jegykezelést végző nemzetközi szálloda lánc. Egyet kap a helyszín a fenntartásra és a felújításra, a többi pedig a helyi hadsereg bevétele. Pedig ezekből a 20 dollárokból hatékonyan lehetne az emlékeket védeni, helyreállítani. Innen most már követ talán senki nem fog kivinni. Amit mostanában árulnak, az vagy hamis vagy francia barátaink vitték még el a hely megtalálása után.

És az utolsó pillantás Angkor Wat-ra:

Este vacsora. Közben notebookok és USB kulcsok kerültek elő. Valamiért mindenki az én fényképeimet akarta. Nekem nem kellett másé. Több mint 3000 kép készült, ide csak a legjobbakat raktam be.

És a stílusos érkezés után az indulás is stílusos volt. A kis hátizsákommal kimentem az étterem elé, tuk-tuk-ra pattantam, ami letett a repülőtér előtt, mert a repülőtér parkolójába nem engedik be a tuk-tuk-okat. Innen besétáltam. A beszállás pedig természetesen úgy történik, hogy kinyitják az ajtókat és a betonon odasétálunk a gépekhez. Egyszerre indultunk a bangkoki géppel, ezért egy kedves lány a repülőtér közepén terelgette az embereket a helyes géphez.

Tíz után értem a Saigonba. A szállodában még itt vannak Levon-ék, de nem akartam zavarni.

Angkor nem az igazi Kambodzsa. Akartunk egy kis vidéki életet is szagolni. A 30 kilométerre lévő Roluos-ba mentünk tuk-tuk-kal. Az áradás miatt a város nagyobbik része víz alatt áll. Az emberek csónakokkal közlekednek. De ez itt természetes, az esős évszakban mindig ez van.

Ide már szinte egy turista sem jön el. Azt terveztük, hogy majd összefogunk másokkal és együtt bérelünk hajót. De nem voltak mások. Aki viszont erre jár az feltétlenül jöjjön el. Gyönyörű, érintetlen ártéri erdők között egy kirándulást tehet a középkorba.

Ez a fénykép nyerte volna a fényképezős versenyt, ha nem lenne a horizont egy kicsit ferde. Majd otthon kiegyenesítem és akkor ki lehet nagyítani és bekeretezni.

A város éttermének még wc-je is van. A házak általalában nincsenek ilyen csodákkal felszerelve.

A hajózásról, mint mindig video is készült. A hajót egy Nissan kormányával lehet irányítani.

.

A házak mindenütt cölöpökre épültek, közlekedni csak csónakkal lehet. Már a három éves gyerekek is egyedül járnak csónakázni. Gyerek mindent meg tud tanulni. Ha síelni tanítják, akkor síelni fog tudni, ha evezni tanítják, akkor meg lapátolni.

Mindenütt csend, nyugalom, tisztaság.

A világ végtelen, de a horizont itt is ferde. Sebaj majd otthon ezt is kiegyenesítjük.

Szabályos kis utcákat építettek, amik a száraz évszakban tényleg utcának látszathatnak.

A gyerekeknek nincs TV-jük, se számítógépük, se szobájuk, se ágyuk. Még lego-juk sincs.

A faluban nincs áram, közvilágítás, szemétszállítás. Szemét sincs, mert bolt sincs, ahol a műanyag zacskóban chips-et lehetne vásárolni, majd elszórni a zacskóját. Ami van azt újra hasznosítják. Semmi sem vész kárba. Legrosszab esetben elhasználják az ebédhez. Vagy eltüzelik vagy belefőzik.

Talán érdekes lehet Kambodzsáról megjegyezni, hogy a lakosság fele 16 éven aluli. A sorozatos háborúskodás miatt száz nőre csak 89 férfi jut. Ez az arány öt éve még 81 volt. A kiegyenlítődés az alacsony életkor és a lánykereskedelem miatt gyorsabb a természetesnél. Sokat költenek börtönökre, ahová azokat a nyugati perverz vadállatokat zárják, akik úgy gondolják, hogy itt mindent lehet. Az alapeset 20 év. Nincs bíróság, tárgyalás meg ügyvéd. Az ország költségvetésének fele külföldi adományokból származik. A költségvetés kétszeresét költik el a külföldi magánszemélyek adományokra. Iskolákat, korházakat, árvaházakat tartanak el adományokból. Szemben Vietnámmal itt nem természetes, hogy a gyerek iskolába jár a beteget pedig megpróbálják meggyúgyítani.

Azon kedves kommentezők számára, akik nem tut-ták, hogy mi az a tuk-tuk itt egy kép róla. Ázsiában többfelé (Vietnámban nem) használatos közlekedési eszköz, amit egy kisebb motorkerékpár átalakításával készítenek. Kambodzsában egy kétkerekű utánfutót rögzítenek a motor hátához, amin két ember kényelmesen el tud utazgatni. 

Ezzel a tuk-tuk-kal természetesen eljutottunk Ta Prohm-ba is, amit kedves nsepp kommentezőnk is javasolt. Itt készült a Tomb Raider című film. Ha valaki látja ezer forintért a Tesco-ban (talán még jól emlékszem ennek a helynek a nevére), az megvehetné nekem.

Szemben a másik két várossal, ezt nem újították fel, nem próbálták újjá építeni. Nagyjából úgy van, ahogy megtalálták. Kövek egymás hegyén-hátán és többszáz éves fák nőnek ki a kövek közül.

Ami összedőlt, azt úgy hagyták.

Visszafelé elkapott bennünket az eső a tuk-tuk-on. Nem akarom elkiabálni, de eddig még nem áztam meg. Mindig éppen buszon, tuk-tuk-on vagy valahol máshol voltam, amikor eleredt. Siem Reap-ben nincs esőelvezető csatorna. Ezért az úton megáll a víz, meg kell várni míg megszárad.

Erről szól ez a videó is. Nem értem, hogy mostanában miért nézik olyan kevesen a videókat. Az előzőt összesen 12-en nézték meg.

És hogy sértődés ne legyen, most szólok, hogy holnap, otthoni idő szerint délután ötkor lezárul a kommentező verseny, hogy legyen idő az ajándékok beszerzésére. Elsősorban az egy és két dimenziós ajándékokra lehet számítani, mert nagyon tele van a bőröndöm.

Holnap reggel hatra jön értünk a tuk-tuk. Egy kicsit odébb megyünk vidékre, hogy lássunk valamit az igazi Kambodzsából is. Délelőtt meg fog érkezni Marc, Levon és Patricia is. Vajon Phuc is jön?

És ismét szinkronba került az igazi naptár és a blog. Már csak két nap.

Egy gyors khmer reggeli után továbbindultunk a következő épületegyüttest, Angkor Thom-ot megnézni. Ez is egy kisebb város volt hajdanán, a közepén egy templommal. A keleti kapujához vezető híd korlátja szobrokból van: 

A város közepén áll a Bayon templom. Érdekessége, hogy tornyait mosolygó fejek díszitik. Az 56 tornyon összesen 216 fej van kifaragva.

Az egyik ilyen fej rámmosolygott:

Mindenhol mindent el akarnak adni az embernek. Itt éppen könyvet, pólót, terítőt, festményt és karkötöt lehetett venni. Vettem egy könyvet csupa szép fényképpel. Nem olyan szar, mint amit a múltkor a Taj Mahal mellett sikerült vásárolnunk.

Hajnaltól fél egyig jártuk a templomokat. Már készülök az otthoni életemre, ezért délután a régi kedves időtöltésemet gyakoroltam: aludtam egy nagyot. Háromkor indultunk tovább.

Ma reggel tényleg Angkor Wat-ban ért a napfelkelte. Öt órakor, még sötétben indultunk. És, ami nem fordult elő, amióta itt vagyok egy kicsit fáztam a tuk-tuk-on.

Tényleg elképesztő a látvány. A szerény felszerelésemmel nem igazán tudtam megörökíteni. Viszont nagyszerűen meg lehetett figyelni a Nikon-Canon párviadal állását. Szerintem több mint egymillió dollár értékű fényképezőgép érkezett ma reggel az eseményt megörökíteni. Egy kicsit még mindig a Canon vezet, de nagyon feljövőben van a Nikon. Találkoztunk több National Geographic fotóssal. Az egyik már egy éve minden reggel kimegy, hogy hátha meg tudja csinálni azt a bizonyos képet, ami majd bekerülhet az újságba.

Siem Reap városa mellett több egybefüggő épületegyüttes van. Ezek közül a legnépszerűbb Angkor Wat. Gyakran és helytelenül az egész környéket is így hívják a buta külföldiek. Angkor Wat-ot az ezer-egyszázas években építették, majd az 1500-as évektől üresen állt. Teljesen elfelejtették, benőtte a dzsungel, senki nem tudta, hogy itt van. A múlt század második felében találtak rá. Még a francia gyarmati időkben elkezdték a feltárását, de csak 1995 után lett látogatható. A sorozatos háboruskodás és a polgárháboruk is elkerülték. Mégcsak nem is szórták tele bombákkal és aknákkal. Senki nem érti, hogy egy ilyen hatalmas terület hogyan maradhatott észrevétlen a dzsungelben.

A világ turizmus ipara hamar rátalált. Az elmúlt tíz évben minden luxus szálloda lánc épített a közeli Siem Reap-be egy-egy rongyrázós, csili-vili kastélyt. A helynek így ma már nem Kambodzsa jellege van, hanem inkább egy amerikai üdülőfaluhoz hasonlít.

A látvány minden irányból varázslatos.

Sajnos a középső, legmagasabb toronyba nem lehet felmászni, mert éppen felújítják.

A világ új hét csodája versenyen, amiről már Halong Bay kapcsán is írtam ez a hely bekerült a döntőbe, de sajnos nem jutott be a legjobb hétbe. Így a hétből csak kettőt láttam eddig élőben.

Az egyik hátsó kertben találtam ezt, a szerzetesek által működtetett árvaházat. Hagytam itt egy kisebb összeget adományként. Az egész úton az volt az elméletem, hogy gyerekeknek közvetlenül nem adok pénzt, bármilyen szomorúan is néznek rám. Viszont az erre szánt keretemet egy Danang-i árvaházban, illetve itt hagytam. Ilymódon biztosabban arra fogják fordítani az összeget, amire szántam és talán kevesebb gyerek fog iskola helyett az utcán gagyi ajándéktárgyak árulásával tölteni az idejét. Nyilván egyedül kevés leszek, de majd, ha mindenki így csinálja, akkor hátha elérünk valamit.

Késő délután volt, amikor elindultunk felfedező utunkra. Rögtön az egyik fő attrakcióval kezdtük: naplemente Angkor Wat felett. Ehhez fel kellett mászni a Phnom Bakheng templomhoz, ami két kilométerre van Angkor Wat-tól. Rengeteg turista volt. Tiszta Eiffel torony érzés. 

Aki délután négy után érkezik és megveszi a másnapi jegyet, annak ingyen van a látogatás.

És a fő látványosság a naplemente

Este kivilágítják Angkor Wat-ot.

Egy hagyományos kambodzsai ételeket kínáló khmer étteremben vacsoráztunk. Hazafelé találkoztunk azzal a holland párral, akivel együtt voltam a Mekong túrán. Ők hajóval jöttek Phnom Penh-be, majd onnan busszal ide. Annak idején annyira hirtelen váltunk el a Mekong közepén, hogy nem volt időnk mail címet cserélni. Pedig kölcsönösen csináltunk egymásról képet. Most pedig a sötétben rámköszönnek Siem Reap-ben. Vagy kicsi a világ, vagy itt is csak ötven turista köröz körbe-körbe a nevezetességek körül, mint Ladakhban.

Holnap reggel ötre jön értünk a kedvenc tuk-tuk-osunk, hogy a napkeltét is megnézzük ugyanott.

[*** operator - Ezt a bejegyzést 2008. október 3.-n 22.40-kor megváltoztattam. A hely nevét cseréltem ki és kicsit átfogalmaztam.]

Errefelé szépre festik a repülőket:

Elég sokat repkedtem, de most kaptam először ablak melletti helyet. A Siem Reap és Phnom Phen közötti tó elöntötte a környéket, de errefelé ez a hír nem hír.

Dzsungel és pálmafás ligetek váltogatják egymást

A repülőtéren nem bajlódnak buszokkal. Odagurul a repülő az épülethez, leszállnak az emberek és a betonon besétálnak az épületbe.

Délben értem Siem Reap-be a kis hátizsákommal. Nehéz időkben nem pazarlunk, ezért taxi helyett egy motorral jöttem be a városba a Golden Banana szállodához, ahol a találkozónk volt Joy-jal. Ez már elég stílusos megérkezés, de mindig bánni fogom, hogy nem hajóval jöttem. Joy egy kicsit később, egy jól megpakolt tuk-tuk-kal érkezett. Addig tudtam egy kicsit blogolni. Nem ezt a bejegyzést, hanem az előzőeket. Ezt már este a szállodában írom.

A Golden Banana-ban nem volt hely, ezért a tuk-tuk-kal körbejártunk néhány szállodát, és kiválasztottuk az Ancient Angkor Guesthouse-t. Lealkudtuk 40-ről 15 dollárra. A tuk-tuk napidíja 20 dollárról indult és 8 dollárban egyeztünk meg. Szerintem ennek is örül, mint majom a farkának. Egyébként itt a tuk-tuk nem olyan, mint máshol. Egy motorhoz egy kétkerekű utánfutót kötnek, aminek van egy eső- és napvédő teteje és ketten is kényelmesen elférnek benne.

Megjöttem Kambodzsába. Siem Reap csendes kis város. Leszálltam a repülőről és a repülőtér betonján besétáltam az épületbe.

Sikerült a találka Joy-jal. Együtt kerestünk szállást egy utánfutós motorral. Van uszoda meg minden. Csak az internet lassú. Éppen már utolértem magam, hogy szinkronba kerüljön a blog és az igazi idő, de most megint el fognak csúszni. Majd igyekszem.

Nem volt még fényképem a szálloda konyhájáról. A szálloda egy keskeny utcában van és az utca másik oldalán van a konyha. Itt sincs HACCP meg Köjál. 

Délután megnéztük a maradék látványosságot a városban. Ezúttal be is mentünk az Újraegyesítés Palotájába. Itt székelt hajdanán a Dél-Vietnámi (Vietnámi Köztársaság) kormány

Csodaszép termek vannak, amiket ma már csak egészen különleges alkalmakkor használnak reprezentációs célra. Inkább muzeumként működik.

Nem tudom, mondta-e már, hogy Saigonban sok a motorbicikli. Megint le kellett fényképeznem egy párat.

Megnéztük a Notre-Dame székesegyházat, amit a francia megszállók építettek az 1900-as évek elején. Annyira nem nagy és nem szép, mint az eredeti.

Mellette van a főposta, ami a másik jelentős francia örökség. Eiffel Gusztáv tervezte.

Este pedig megmutattam Patriciának azokat a helyeket, amiket én már jól ismerek, ő pedig még új kislány ebben a faluban. Először a városházához mentünk

Végül a Sheraton szálloda 23. emeletén lévő bárban kötöttünk ki. Nem voltunk igazából a helyhez illően felöltözve. És a figyelmesek észrevehetik, hogy ismét előkerült a kedvenc pólóm, amiről korábban több kedves kommentező is azt gondolta, hogy ezt az egy ruhadarabot hoztam magammal.

Mára maradt a környék utolsó híres nevezetessége a Cu Chi alagútrendszer. Az alagutak egykor behálózták a Saigontól délre eső területet. A járatok 50 cm magasak voltak, így a helyiek nagy nehezen tudtak benne kúszni, de a nagy és csúnya amerikaiak nem fértek bele. Tudták, hogy létezik az alagút rendszer és meg is találták egyes részeit, de gyorsabban építették újra a helyiek, mint ahogy le tudták rombolni az amerikaiak.

Ilyen kis álcázott lejáratokon lehetett lejutni. 

És a környéken ehhez hasonló csapdákkal várták az ellenséget. Az volt a cél, hogy mindig könnyebb legyen egy csapdába beleesni, mint megtalálni az alagút bejáratát.

A háborús érzéshez egy lőteret is kialakítottak. Itt különféle szovjet és amerikai géppisztolyokkal lehet lövöldözni. Jerry barátommal közösen vettünk egy tizes tárat és eldurrogtattuk. Kis fém nyuszik voltak kb. 200 méterre. Én kettőt találtam el, Jerry egyet.

Aztán bemásztunk az alagút egy turistabarát részére. Ezt megnagyobbították, hogy egy méter magas legyen. Így a kövér amerikaiak is meg tudják nézni. Meg én is. Amikor fele ekkora volt, akkor nem tudom, hogyan mászkáltak benne.

Néhol kanyargós és csak négykézláb lehetett előre jutni.

A közeli dzsungelben ismerkedtem össze ezzel a kedves katona nénivel

Az út oda két és fél óra, vissza kettő. Odafelé, hogy az amerika-barát hangulat kellőképpen kialakuljon egy rehabilitációs központban jártunk. Itt a dioxinnal kezelt katonák gyerekei dolgoznak, akik ma már fiatal felnőttek. Mindenki rokkant. A szerencsésebbeknek csak rövidebb valamelyik végtagjuk, a szerencsétlenebbeknek pedig egy végtagjuk sincs. Különböző kézműves tárgyakat készítenek, amit a közeli üzletben meg is lehet vásárolni.

Kettő körül értünk vissza a szállodába.

Ismét Saigonban. Egy kis ízelítő a délutáni csúcsforgalomból:

Én elmentem meglátogatni Péter barátomat, akivel hajdanán együtt énekeltünk az E5vös Gimnázium kórusában. Most az egyik világcég itteni üzletfejlesztési igazgatója. Japán feleségével itt él Saigonban.

Este elmentünk a Sinh Café-ba befizetni a holnapi Cu Chi kirándulást, és a változatosság kedvéért egy Pizzát is ettünk.

Megérkezett Levon, Marc és Patricia is Hanoiból. És megjött meglepetés vendégünk Phuc, aki gyorsan el is tünt Levon szobájában. Hogy mik vannak...

Can Tho-ban már egy normálisabb szállodában voltunk. Már tudom, hogy egy olyan szobát kell kérni, aminek van ablaka és nem az utca felé, hanem hátra néz. Azok általában csöndesebbek. Turkálós reggeli volt, főleg helyi csodákkal.

Itt egy két napos túrával raktak össze bennünket és egy nagyobb buszt is kerítettek valahonnan (gondolom a Mekongból halászták ki). A két napos Saigonban kezdődő és végződő túra ugyanaz, mit a mi három napos túránk csak a középső nap nélkül. Elmondtuk nekik, hogy miről maradtak le.

Megint hajózni mentünk, ezúttal keskeny, hosszú motoros csónakokkal:

Itt is van úszó piac. Minden hajó tetejére kirakják, hogy mit árulnak rajta illetve benne. Akinek arra van szüksége, az odamegy a csónakjával és vesz belőle. 

A hajók rendkívül egyszerű felépítésüek. Egy hosszú, egyenes fémvázhoz rögzitik az egyik végén a motort, a másik végén a hajócsavart. A motor egy bőrszíj áttételen keresztül hajtja a tengelyt, amire a hajócsavar van erősítve a másik végén. Hátramenetben egy másik, megcsavart bőrszíj fordítja meg a forgást. Meg lehet figyelni a képen a hajócsavar előtti kis tölcsért. Ez a vízpumpa, ami a motort hűti. A tölcsér összegyűjti a hajócsavar által keltett áramlást és egy csövön a motorba vezeti. Nincs kuplung, sebességváltó, önindító, vízpumpa, akkumlátor, befecskendező meg ilyen felesleges dolgok. Csak amire szükség van, és az is a végeletekig leegyszerűsítve. Biztos sokan ismerik a menedzser iskolák klasszikus történetét az egyszerűségről. A történet röviden annyi, hogy Kínában és Németországban is van szappangyár. Mindkettőnek a vevői panaszkodtak, hogy néhány doboz szappan üresen érkezik. A németek a minőség javítására beépítettek egy képfeldolgozóval felszerelt röntgen készüléket, ami átvilágít minden dobozt és egy preciziós mérleget, ami megméri a súlyukat. A kínaiak pedig egy ventillátort tettek a gyártósor alá, ami lefújta az üres dobozokat. Szóval mindenben az egyszerűség...

A hajók kisebb csoportokba verődve várják a vevőket.

Ezután bementünk egy keskeny csatornába, megnézni a helyiek életét. Itt is minden a vízben történik. Ide folyik a wc, innen veszik a vizet, itt játszik a gyerek, itt mosnak, mosogatnak. Mindenki csónakkal jár. Ez a néni is

Megálltunk egy gyümölcs farmnál, ahol mindenféle trópusi csodákat lehetett enni és a merészebbeknek vásárolni is.

Kifelé menet itt is láttam, hogy hol mosogatják a tányérokat, amiben a gyümölcsök voltak. Szerencse, hogy előtte nem láttam.

Elmentünk egy rízs gyárba. Itt a szárított rízsszemeket megszabadítják a héjjuktól, és addig rázzák, polírozzák, válogatják, míg olyan nem lesz, mint a Tesco-ban. Megintcsak a világ végéig leegyszerűsített gépekkel.

A szárazföldön megebédeltünk, és indultunk vissza Saigonban. Útközben egy kompozás is volt. Egy órát kellett várni. Ezalatt megfigyelhettük, hogy mennyire ki van találva ez is. Egy kikötőben négy fogadó állomás van. Ebből hármon áll komp. Egybe befelé mennek az autók, teherautók, motorok és emberek, egyből meg kifelé. Mire megtelik az egyik, éppen kiürül a másik és megérkezik a harmadik, és elkezdik a negyediket is kiüríteni.

Átkeltünk az ország egyik dicsőségén a My Thuan függőhídon is, ami több mint két kilométer hosszú, és 5 óra zötykölődés után kora este értünk Saigonba.

Chau Doc-ban ébredtem két kilóméterre Kambodzsától. Aki erre jár annak ajánlom, hogy repülő helyett hajóval menjen Kambodzsába. Sajnos nekem már megvolt a repülőjegyem, amikor rájöttem erre.

A szálloda próbára tette legendás igénytelenségem. Mivel az ablakot nem lehetett becsukni egész éjszaka motoroztak a fülem mellett. Errefelé pedig a közlekedés dudálással jár. Nem zavar senkit, hogy az egész város aludna és az utca tök üres, azért nyomják keservesen a tülköt. Alulról közelítette a hely az igényszintemet, de még jelentősen fejlődniük kell. De ha az ember 37 dollárt szán három napra, akkor öröljön, ha nem hagyják ott a világ végén, hogy idáig tartott a pénz, innen már egyedül kell boldogulnia.

És megtaláltam a szúnyogokat is. Itt vannak a Mekong deltában. Szeretik a nyitott ablakon megközelíteni a finom falatokat. Eszem szorgosan a Malária tablettát és egyenlőre szerencsére nincs semmilyen mellékhatása.

Reggeli után utazásunk egyik csúcspontja következett. Egy csónakkal keltünk át a Mekong deltán, és eleveztünk egy Cham faluig. Az "eveztünk" ebben az esetben azt jelenti, hogy egy néni evezett, mi pedig néztük a tájat. A muzulmán Cham kisebbség az egyik legnagyobb lélekszámú közösség. Nagy csoportokban élnek az ország közepén a hegyekben és itt a Mekong környékén. Úszó házakban laknak. Mindig oda viszik a házat, ahol valamivel könnyebb az élet. 

Vietnámban az élet reggel korán kezdősik. Ezúttal a vizen ért a napfelkelte.

Több ezren laknak ehhez hasonló házakban. Van bennük villany, ami a partról jön és újra kell építeni a vezetéket, amikor költöznek és van TV is. Más nem nagyon. A gazdagabbaknak van kutyájuk, a szegények gondolom már megették

A nénik (összesen három csónakkal mentünk) fergeteges ügyességgel lapátoltak. Amikor mi kiszálltunk csodálkozni, akkor ők megpihentek.

Nem könnyű munka. A két órás lapátolásért 20 ezer dongot kaptak, amiért az utcai kifőzésben két tányér ételt tudnak venni. Szegénykém alig élt, mire átlapátolt a széles folyó túloldalára.

Mindenki csónakkal jár. Az egész kis gyerekek és a nagyon idősek is.

Egyszer a másik két csónakból elkezdtek feltűnően búcsúzkodni. Nem értettük mi van. Csak amikor már visszaértünk a buszhoz, akkor jöttünk rá, hogy ők a Kambodzsai csapat. A vizen szálltak át a nagyobb hajóba, ami kb. 5 óra alatt viszi őket a 140 kilométerre lévő Phnom Penh-be. Ez lehet a stílusos és a helyi viszonyokhoz méltó megérkezés.

Mi pedig ketten maradtunk utasok az idegenvezetővel és a sofőrrel. Erre a napra saját buszunk volt. Megnéztük a városban a Chau Xu és a Tay An pagodákat. Itt a pagoda egyben gazdasági központ is. A közösség adományokat ad, és ha valaki vállalkozni szeretne, akkor elmondja az ötletét a pagodában a szakértőknek. Ha tetszik nekik, akkor adnak a közösség pénzéből, hogy valósítsa meg az ötletét. Ha sikerül akkor busás kamatokkal illik visszafizetni a kölcsönt, és amíg jól megy neki, addig jelentősen támogatja a pagodát, hogy tovább  tudjanak finanszírozni. Nincs hitelbírálat, jelzálog, számítógéppel támogatott munkafolyamat, szerződés meg ilyen badarságok. Láthatóan jól működik a rendszer. Szerencse, hogy a sárga-fekete bank nem így csinálja, mert akkor én ezt nem láthattam volna.

Megint 5 óra és 140 kilométer utazás várt ránk. Gyönyörű volt ez a része a Mekongnak, de a hozzá járó tíz óra utazás a vidéken elég kemény. Csodálatos helyeken vezet az út. Már ha nem túlzás ezt a pár követ útnak nevezni.

Megálltunk egy krokodil farmon. Itt négyezer krokodil él beton medencékben. A bőrükért és a húsukért tenyésztik őket. Egy másik ilyen farmot két évvel ezelőtt elmosott egy tájfun. Kétezer krokodil került a Mekongba. Nagy részük elpusztult, mert nem tudták, hogyan kell boldogulni a szabad világban. Amióta ezt megtudtam, még kevésbé lógatom a kezemet a vízbe.

Kettő után értünk Can Tho-ba a régió legnagyobb városába. A délután szabad volt, nézelődtünk, skype-oltam egy internet kávézóban, az előző bejegyzésben látható üzleteket fényképeztem és este egy hamisítatlan olasz étteremben egy pizzát toltunk a hasunkba.

Kedves Tinta kommentezőnk kérésére legyen itt egy csokornyi kirakat fényképe.

Olyan kirakatok, mint otthon nem nagyon vannak. Az üzletek utcafrontja teljes szélességében nyitható egy felhúzható fém ajtóval. Az üzlet reggel kitelepül a járdára és ott kínálja a csodákat. Este bepakolják, beállnak a motorokkal a kaja közé és lehúzzák az ajtót. A városoknak inkább piac jellegűk van. Csak a legcuccosabb üzleteknek van hagyományos kirakata.

Ez egy fodrász portálja. Borotválást is vállal. Hátraszalad a Mekonghoz, merít egy kis friss vizet és azzal megborotvál.

Ez pedig egy építőanyag kereskedés szintén a kivételek közül. Ennek két kirakata is van. Az egyik az utca felé (ez most nem látszik) a másik a folyó felé.

A zöldséges

Mindenféle szárított halak 

Tészták 

Egy igazi ruhabolt. Ez már a cuccosabb kategória. 

És a telefonkereskedés

Az aggódóknak nem kell tovább aggódniuk. Csak egy kicsit sokáig tart a képek feldolgozása. Megint 150 képből kellett válogatni a 15 legjobbat. És átalakít, feltölt, videót feltölt meg minden. Szóval sokáig tart, főleg ha három napot kell bepótolni.

Tényleg volt tájfun a Halong Bay-en, de már nincs. viszont jön a következő, de akkor én már nem leszek itt és az is északon lesz. Kínában jó sokan meghaltak, de itt felkészültség, rend, fegyelem van. Csak két felelőtlen turista sérült meg. De maradjunk inkább a Mekong deltájánál.

Az országnak Saigontól délre eső része a Mekong deltája. Ez a terület az ország egy nyolcada és itt él a lakosság negyede. A Mekong itt széles ágakra és apróbb csatornákra oszlik el. Az apály és a dagály naponta kétszer 6-8 méteres ingadozást okoz. Dagálykor a félelmetes méretű folyó visszafelé folyik. Még Laoszban is érezni lehet a hatását. Kambodzsában mi is láthatjuk majd.

Az egyik legnépszerűbb utazási irodával a SinhCafé-val mentünk. Kemény 37 dollárt fizettünk a három napi buszozásért, a hajózásokért, a szállásokért, az idegenvezetőkért, a belépőkért, a programokért és némi kajáért. Abban maradtunk Jerry-vel, hogy ha nem lenne ezen az áron is nyereséges, akkor biztos nem csinálnák. Ezek mindent tudnak a szervezésről. 500 féle varióciót kínálnak és keresztbe kasul tologatják az idegenvezetőket, a sofőröket és a buszokat. Mi az első napon az egynapos Mekong túrával voltunk együtt, a másodikon egy kétnapos, Kambodzsában végződő túrával, a harmadik napon pedig egy kétnapos Saigonban végződő túra utasaival raktak össze.

Odafelé ismét megcsodálhattuk a vidéki életet. Ez a busz az itteni távolsági busz. Olyan, mint otthon a Volán. Megveszed a jegyet a sofőrnél és felszállsz.

Majdnem három óra alatt tettük meg a 120 km-es utat Saigonból Cai Be-ig a Mekong egyik oldalágáig. Rögtön hajókázással kezdtük:

Itt széles csatornákon jártunk, ahol az élet a csatorna felé zajlik. Mindent a folyó ad. Vizet, élelmet, fürdőszobát, WC-t, mosogatót, mosást, ivóvizet.

A házak cölöpökön lógnak a folyó felé. A dagály miatti vizszintigadozást ügyes kis lépcsőkkel hidalják át. Ha jön az árvíz, akkor felviszik a motyójukat a padlásra.

Voltunk egy édességüzemben, ahol kókuszból és banánból csinálnak cukorkát, egy selyem fonodában, és egy rízspapír készítőnél. A néni régóta csinálja, most már elég jól megy neki.

Aztán ebédeltünk egy turistaközpontban, ahol lehetett krokodilt etetni. 5000 dongért rákötöttek egy horgászbot zsinórjára egy darab húst. Azt belógattad a krokodilnak és próbáltad elrántani, amikor felugrik érte. Ezen a képen a krokodil nyerte a játszmát.

Utunkat komppal folytattuk a Mekong másik oldalán lévő Long Xuyen-be. A komp olyan volt, mint ahogy egy ázsiai kompot elképzelünk. Zsúfolt és rozoga. Útközben arról beszélgettünk, hogy ha elsűllyed, akkor életünkben egyszer vezető hír lehetünk a CNN-ben.

További 150 km és öt óra autózás után értünk Chau Doc-ba, a kambodzsai határtól két km-re lévő városba. Itt egy 8 dolláros szállodában kaptunk helyet. Az első szobának, amit kaptam nem volt se ablaka se semmilyen szellőzése. A másodikban nem volt villany. A harmadikban pedig volt ablak, ami az utcára nézett, de nem lehetett becsukni. Így ezúttal a Lonely Planet könyvem mellett néhány ezer motorral aludtam együtt.

Egyébként a Lonely Planet címoldalán lévő képet már valószínüleg nem fogom megcsinálni.

A tajfun az nem itt van, hanem ott, ahol k;t hete voltam a Halong Bay-en. Es nem most van hanem a mult heten vegen volt. Es tenyleg eleg gaz volt. Aki most akart oda menni, az nem tudott.

Most a tajfun Taiwanban van, az meg nem itt van.

Ezzel szemben van a Mekongon aradas. De az meg olyan gyakran jon errefele, mint otthon a piros hetes.

Vannak fotok videok meg minden. Kirakatokrol es krokodilokrol is. Majd holnap felrakom.